Carolina Mclair

Carolina Mclair



Név: Carolina Mclair
Becenév: Car;Carol;Carolina
Kor: 18
Születési hely, idő: New York;1993.február, 7
Faj: Tündér



Család

Édesanya: Amber Brown,Tündér,46
Édesapa: Adam Mclair, - , 48
Testvér(ek): Austin Mclair 15 éves
Egyéb hozzátartozó: Nevelő apám: Eric Duwald;-;47



Kinézet

Hajszín: Szőkésbarna
Szemszín: Barna
Magasság: 168 cm
Külső megjelenés: : A koromhoz képes elég magas vagyok. Szerintem nem vagyok elhízva de nem is vagyok vékony. Az öltözködésben nem vagyok mindig nőies. Szeretek sportosan öltözködni. De ha valamilyen alkalom van, akkor annak is megadom a módját. Különleges ismertető jelem nincs. Se tetoválás se nyaklánc se semmi ilyesmi.



Jellem:
Hogy milyen is vagyok? Makacs, önfejű, vad, bolondos, rendetlen, barátságos,optimista, harsány. Türelemért egyszer sem álltam sorba,ellenben konokságból kétszer annyit kaptam, mint amennyit bárkinek is ésszerű lenne kiosztani. Nagyon egyszerű felkelteni az érdeklődésemet, vagy hülyeségekbe rángatni, és én is éppen ekkora lelkesedéssel vonszolom magammal a barátaimat.
Azt, hogy földhöz ragadt vagyok, senki nem mondhatja rólam. Szeretek álmodozni,,igaz ilyenkor egészen kifordulok magamból, jó ilyenkor is ontom magamból a butaságokat, de kicsit szolidabb verziómat mutatom a nagy világnak. Az a tipikus szerelembe esős fajta sem én lennék, első sorban minden pasi csak haver, utána majd meglátjuk….
Azt hiszem erős ember vagyok, a barátaimért és szeretteimért mindig kiállok, megvédem őket a vélt és valós veszélyektől, de magamra is ugyanúgy tudok vigyázni. Őszinte személyiség vagyok, és minden szempontból a jelennek élek, olyannyira, hogy semmire nem mondok nemet, amivel kapcsolatban akár egy picurka szórakozást is sejtek.





Előtörténet

Texas állam, Dallas, 18 évvel ezelőtt történt meg az életre szóló csoda: megszülettem! Így visszagondolva, kicsit elhamarkodott a „csoda” jelzőt rám használni, de most maradjunk csak ennyiben. A szüleim is nagyon sokáig ezt gondolták rólam, de aztán megtanultam beszélni és járni és akkor pokollá változott az életük. De haladjunk csak szépen sorban.
Apukámnak akkoriban egykönyves boltja volt, egészen régi különlegességektől kezdve a legújabb bestseller-ig mindent megtalálhatott ott a könyvmoly vásárló. Apám nagyon lelkiismeretesen, már- már gyermeki becsületességgel irányította a bolt ügyeit, csak sajnos nem állta meg, hogy egy- egy érdekesnek látszó legalább ezer oldalas könyvet haza ne hurcoljon, anyu legnagyobb bosszúságára.
Anyukám óvónő volt, szigorú kérlelhetetlen komoly asszony. Valamiért mindig ilyennek képzeltem el a mesékben a mostohát. Szerencsésnek vagyok, hogy nem ő volt a dadusom az oviban. Rengeteg, ma is igen hasznosnak bizonyuló élettapasztalattal lennék kevesebb.
Például az első csók élménye Adam Taylor-al, Utána egy egész évig meg voltam győződve róla, hogy terhes vagyok és onnantól Adam, csak velem játszhatott papás-mamást, bújócskát és minden mást is.
Aztán Bismark-ba, Észak- Dakotába költözünk, és közöltem a fiúval, hogy nem láthatja többé a kisfiát, és velem sem fog már találkozni. Nos hát a babát azóta is várom…A költözésből nem sokat fogtam fel, kicsi voltam, és az akkor négyéves kisöcsémet kellett a halálba szekálnom, és ez teljesen elvonta a figyelmemet a csodás amerikai tájról. Az új várossal új rokont is sodort elénk a sors szele. Bár ne tette volna. A nagymamám finoman és tömören utálta anyukánkat, ennél fogva minket, az unokánkat is, hiszen mi egy „olyan nő” fattyai vagyunk. Kis csatákat vívtunk az unalmas kertvárosi mindennapokban, Austin-al vizes lufival dobáltuk, cserébe ő hashajtós palacsintát készítet nekünk.
Az általános iskola életem legnagyobb kudarca lehetett volna. A jegyeim borzasztóak, a magatartásom ennél is rosszabb, viszont én jól szórakoztam. Sosem voltak igazi lány barátaim, nem babáztam, és nem is akartam anyu sminkjeivel kimázolni magam. A szünetekben végig fociztam a fiúkkal, vagy éppen sárcsatákban küzdöttünk a szomszéd iskola gyerekei ellen. Lassan teltek- múltak az évek. Egyik reggel egy levelet kaptam, egy rejtélyes iskoláról, amiről még soha-de soha nem hallottam. De anyuék sem, és apu könyvei között sem találtunk semmit, amitől okosabbak lehettünk volna. tehát elmentünk Londonba, megnézni magunknak azt az Abszol utat. Annál csodásabb helyet nem is láttam még soha, mindenütt repkedő tárgyak, hegyes fülű picike emberkék, és botokkal hadonászó felnőttek. Azonnal maga alá gyűrt az izgalom, alig vártam hogy én is részese legye ennek a nagy varázslatnak.
A jegyeim a suliban sem mutattak javuló tendenciát, de a hangulat itt is megmaradt a régi. Itt töltöttem el a 16-17-18. – éveimet. Erről az időszakról nem nagyon tudnék mesélni. Még mindig nem bővelkedtem lány barátokban, ellenben rengeteg fiú ismerősöm volt, akikkel mindig igyekeztem minél nagyobb bajba keveredni. Kellemesen éreztem magamat. Ezzel szemben a tanárok. Nem mondhatom hogy a tanárok repestek az örömtől hogy engem taníthattak.
Közben találkoztam az unokahugicámmal, Hel-el is. Róla nem sokat mesélt az apukám, annyit tudtam róla, hogy Bostonban lakik, többről viszont nem volt hajlandó beszélni. Ahogy megismertem a lányt- mert ugye addig mi nem láttuk egymást- nagyon megkedveltem őt, igaz nem volt az a kifejezett társasági lény, de ha valami jó muri volt kilátásban, azonnal ráncigáltam magammal. Lassan a focit és a csínyeket felváltották a hajnalig tartó bulik. Igaz ilyenkor is igyekeztem megőrizni a józanságomat legalább annyira, hogy tudjam mi folyik éppen körülöttem. Gyakran lógunk ki a srácokkal akár London-ba is, hogy végig mulassuk az éjszakát, vagy akár az egész hétvégét. Hogy mit is tervezek a jövőre nézve? Semmit. Nem szoktam tervezgetni, de nagy célom, hogy bekerüljek a New York-i Egyetemre.

Kedves Carolina Mclair,

először is üdvözöllek nálunk!

Az előtörténeted elolvastam, érdekes írás, de sajnos van egy kis gond. Erről egy PM-et küldök neked hamarosan!