Armell Melow

Armell Cornelia Melow



Név: Armell Cornelia Melow
Becenév: Army, Ely, Corny, Lia, vagy ahogy tetszik.
Kor: 180 éves, de 21 éves-nek néz ki
Születési hely, idő: Spanyolország, Barcelona, 1832. június 2.
Faj: vámpír



Család

Édesanya: Amanda Melow, ember, már nem él
Édesapa: Simon Melow, ember, már nem él
Testvér(ek): nincs
Egyéb hozzátartozó: nincs



Kinézet

Hajszín: feketés barnás
Szemszín: kék
Magasság: 178 cm
Külső megjelenés: Az alakom karcsú, szinte minden jól áll. Legtöbbször elegáns, nagy mintázatú felsőkben és egy egyszerű farmerben látni. Mindig magassarkút hordok. Imádom a kötött sapkákat, sálakat, amit ha egyszer felveszek, nem szeretek levenni.



Jellem:
Ambíciózus, talpraesett, törtető személyiség vagyok. Mindig tudom, hogy mit akarok, sosem bizonytalanodom el. Ha valakit egyszer közel engedek magamhoz, akkor az számíthat rá, hogy mindenben kiállok mellette és soha nem hagyom magára. A hangulatom nagyon csapongó tud lenni. Ha visszaélnek a bizalmammal, vagy támadóan közelítenek felém, akkor nem bújok be a csigaházamba, hanem kiállok magamért. Az emberek akaratlanul is vonzódnak a személyiségemhez, amit én maximálisan ki is használok. Ne vgyok egy társasági személy, jobb szeretek egyedül lenni, és azt csinálni amit csak akarok.



Előtörténet

1932. június 2-án születtem meg, Spanyolországban, emberek gyermekeként. A szüleim mindig is nagyon szerettek. Óvtak, még a széltől is. Én egy kedves, aranyos kislány voltam, akit mindenki szeret. Anya kiskoromban beíratott jégkorcsolya órákra, amit én nagyon szerettem. Az oktatóm szerint nagyon ügyesen, szépen fejlődött a mozgásom, így hamarosan versenyekre is mehettem. Az elején nem voltak nagy sikerélményeim, egy-egy versenyen, de aztán, az évek múltával ötödik sőt aztán első helyezéseket is elértem. Amikor nem a jégen voltam, otthon a padlón, zokniban forogtam, pörögtem. Anyát egy idő után, nagyon idegesítette, hogy folyton csúszkáltam, úgyhogy vett nekem festékeket és vásznakat, hog fessek. Mivel nem volt túl jó a kézügyességem, fogadott mellém egy tanárt is, aki mellett, egyre szebb képeket festettem. Persze a csúszkálást nem hagytam abba, csak akkor csináltam, amikor senki nem kaphatott rajta. Nagyjából 9 éves koromban kezdődött az, hogy mellőzve éreztem magamat. Már nem voltam az az ennivaló csöpség, akit bármikor fel lehet kapni és rigatni. Aztán a szüleim már egyre kevesebb időt töltöttek velem. Egy cégnél dolgoztak, ami egyre felkapottabb lett, így nekik is meggyarapodott a munkájuk. Reggel korán mentek el, aztán késő este értek haza. Hétvégeken, ha találkoztunk, csak megsimogatták a fejemet, adtak egy puszit és azt mondták, hogy jövő héten, majd elmegyünk valahova. Aztán, ezekből az ígéretegből nem lett semmi. Csak teltek a hetek, hónapok, évek. Én bezárkóztam, a magam kis világába, festegettem, korcsolyáztam. De már nem olyan nagy lelkesedéssel. A tanulmányi eredményeim, szépek, voltak, a tanárok büszkék voltak rám. Ugye milyen furcsa, a tanáraim, voltak rám büszkék. Én azt akartam, hogy a szüleim legyenek, de ők már szinte figyelemre se méltattak. Aztán, jött valami, ami az életemet, gyökerestül felfordította. Az Édesanyám félrelépett, a korcsolyatanárommal. Apa nagyon mérges volt rá, és soha nem bocsátott meg neki. Nem váltak el, mivel az ügyvédjeik nem tanácsolták ezt a lépést. Úgy vélték, hogy inkább éljenek egy házban, de ne szakadjanak szét, mert nem tenne jót nekem. Apát sokszor hallottam, magában füstölögni, de veszekedni Anyával, soha nem láttam. 14 évesen, aztán már nem izgatott, hogy foglalkoznek-e velem, vagy sem. A házunk szinte egy kísértetkastélyhoz hasonlított és az iskolában is egre kedvetlenebb lettem, amit mindenki észrevett. A tanáraim, egy nap bekísértek az iskola pszichológusához, aki szinte azonnal megállapította, mi a bajom. Azonnal, felkreste a szüleimet és leült velük beszélgetni a nappalinkban. Nekem a szobámban kellett volna lennem, de nem ott voltam, hanem a nappali közelében lévő lépcsőforduló első fokán kuporpgtam és hallgatóztam. A pszichológus, mikor megtuddott mindent, azt mondta, hogy nagyon nem volt helyes együtt maradniuk, ha már nem szeretik egymást. Pont ez a baj. Ez a rideg környezet nem tesz nekem jót. Azt is mondta, hogy mihamarabb váljanak el és amelyikük megy el ebből a házból, azzal menjek én. Új környezetre van szükségem, új barátokra, egy új életre, távol mindentől, ami a szomorúságra emlékeztet. Így egy fél év sem telt el és én már az autóban ültem, Apával, Angliában. Jó messzire költöztünk, de nem bánta se Apa, se én. Londonban telepedtünk le, tiszta lappal indítottunk. Apa hamar talált munkát, én pedig egy ideig, magántanárokhoz jártam és a nyelvet tanultam. A hangulatom szinte az egekbe szökött nagyjából egy év elteltével. Már teljesen beleolvadtam, az angliai környezetbe. 18 évesen elköltöztem Apától és Los Angelesbe mentem, egy egyetemre. Egy szilveszterkor, épp a bérházi lakásomba tartottam, egy fantasztikus buli után, frissen szerzett barátaimtól. Ahol sétáltam, az utcán senki nem járt. Vagyis szerintem, senki. Aztán minden nagyon gyorsan történt. A betonon találtam magamat, és valaki fölémtornyosult. Az arcát nem láttam. Próbáltam küzdeni, de akár egy szobrot is taszigálhattam volna. Elvesztettem, az eszméletemet, fogalmam se volt arról, hogy mi történik velem. Másnap reggel, az ágyamban ébredtem. Kimentem a konyhába, ahol egy férfi várt rám. Nagyon megijedtem és fenyegettem, hogy hívom a rendőrséget, ha nem megy el. De mindent elmgyarázott. Vámpír lettem, tegnap éjjel. Nem akartam elhinni, tényleg, de ahogy beszélt, éreztem, hogy valami megváltozott bennem, éreztem az éhséget. Megkérdeztem tőle, hogy miért változtatott át, miért pont engem. Én nem akartam ezt. Ő erre azt felelte, hogy már hónapok óta figyelt engem és nagyon megkedvelt. A szememben a tette önzőség volt, hisz, elvette az életemet, csak azért, hogy a saját álmait beteljesíthesse. Nem érzett bűntudatot, számára, ez teljesen mindennapinak hatott. Én elkartam menni tőle, de azt mondta, hogy nem érnék el vele semmit, hisz nem tudok semmit a vámpírságról. Így mellette maradtam és tanultam. Mindent megtanultam arról, hogyan kell viselkednem, stb. Rengeteg embert megöltem, a vadászataim során. 95 évig maradtam a Teremtőm mellett. Pár ébv múlva, mikor feltalálták a szintetikus vért, néha azt is használtuk, de inkább az embervér mellett maradtunk. Egyre jobban beilleszkedtem az emberek közé, persze barátokat oha nem szeredtem, mivel sokat költöztünk. Egy alkalommal, mikor Spanyolországban jártunk, elmentem a szülőfalumba. Megtaláltam a városi temetőben a szüleim sírjait. Érdekes mód, egymás mellett feküdtek. Soha nem tudtam meg, hogy vajon, hogy történt meg ez, talán Apa megbocsátott Anyának és összeköltöztek, nem tudom. De nem is fontos, mostmár. A Teremtőmől próbáltam elszakadni, dde nem tudtam, szolgálnom kellett őt. Pár évtized múlva elengedett. Azt mondta, hogy mosmár tudok magamról gondoskodni, meg azt, hogy már megunta a velem való vadászást. Elment és átváltoztatott valaki mást, akit aztán majd ismét lecserél egy idő múltán. át igen, végre szabad vagyok. Egyedül járom, szabad, végtelen életemet, néha letelepedem egy-egy városban, beilleszkedem. Pár éve a nagy almába jöttem. Itt próbálok meg élni, egy darabig. Aztán majd továbbállok. De addig is, vigyázz, New York, mert meghódítom az utcáidat.